A kapuban tábla figyelmeztet, hogy az Európai Örökség helyszínén járunk. Az esztergomi vár néhány évtizede még romhalmaz volt, ma évszázadok emlékeiről mesélnek a bemutatott falak.

Augusztus táján Szent István öröksége kapcsán méltatlanul kevés szó esik Esztergomról. Ám ha a keresztény magyar állam gyökereit keressük, itt találjuk meg a Duna fölé magasodó platón. A mai vár területén Géza fejedelem építtette az első erősséget, amely fia, I. (Szent) István korában királyi székhellyé vált.

„Nehezen azonosítható, milyen lehetett a Géza, majd az István-kori vár” – mondta el Horváth Béla, a vármúzeum igazgatója. A magja valószínűleg egy megerősített lakótorony lehetett, amelyet kezdetben talán nem is kőfalak öveztek. Itt született valószínűleg Vajk, a későbbi István, s itt került sor a megkoronázására, a mára már eltűnt, Szent István protomártír tiszteletére emelt templomban.

Az esztergomi várhegy sorsát kezdetekben az állami és a szakrális, egyházi tekintély egyaránt kísérte. Ugyan István idején a formálódó magyar állam fővárosaként lehet számon tartani, már ekkor, 1010 táján építeni kezdték az első Szent Adalbert-székesegyházat. A várhegy jövője két évszázadon át a világi és az egyházi hatalom közt billegett, végül 1198-ban Imre király az érsek javára lemondott a várról.

Ám ezt a vár legfényesebb királyi korszaka előzte meg. A bizánci udvarban nevelkedett III. Béla a keleti pompa után sivárnak érezhette az addig is időről időre bővített várat, azért az átépítésébe fogott.

A korszak európai jelentőségű emléke a várkápolna, amelynek nyolc éve tart a restaurálása, s jövőre talán ismét megnyílhat a látogatók előtt. A most még felállványozott térben a deszkaerdő sem tudja elrejteni a 12. század második felét még uraló román stílushoz képest csúcsosabb, karcsúbb íveket: a király Franciaországból nem csak (második) feleséget, de építőmestereket is hozatott, akik itt alkották meg Közép-Európa egyik első gótikus remekét. Nem messze a kápolnától, az új királyi lakótoronytól és palotától pedig újjáépítették a Szent Adalbert-székesegyházat is.

A kápolnától alig néhány lépést kell megtennünk, hogy egy kétszáz évvel későbbi korszakba érkezzünk.

Vitéz János dolgozószobája (a studiolo) az elmúlt évek legnagyobb művészettörténeti szenzációját rejti – egyelőre még szó szerint, hiszen tart az Erényeket ábrázoló seccók restaurálása, így csak előzetes bejelentkezéssel, s egyszerre csupán néhány látogató tekintheti meg a Botticellinek tulajdonított falképeket.

„A restaurálás befejeztével sem engedhetünk majd be egyszerre túl sok látogatót a studiolóba” – mondta a múzeumigazgató. „Sérülékenyek a falképek, a kilélegzett levegőben lévő pára nem használ nekik, s nem csupán a bemutatás egy múzeum feladata, hanem a megőrzés is az eljövendő korok számára.”

A Vitéz János-kori, majd az őt követő évtizedek reneszánsz pezsgése ismét átformálta a palotát. A legnagyszerűbb reneszánsz faragványok azonban nem itt, hanem a székesegyházban láthatók: az 1521-ben elhunyt Bakócz Tamás érsek kápolnája a magyarországi reneszánsz építészet egyik legszebb alkotása. Viszonylag épségben vészelte át az elkövetkező ostromokat, a török kort is, míg végül a 19. században köveire szedve beépítették a készülő székesegyházba.

A reneszánsz virágzást ugyanis hamar pusztulás követte: Mohács után a vár védelmi jellege lett a döntő, s később egyszerű végvárrá vált. Várnak pedig akkorra már nem a legjobb volt: míg korábban a tatárok rohamának is ellenállt, a tűzfegyverek megjelenésével fény derült egy gyenge pontjára: a közeli Szent Tamás-hegyről ágyúval be lehetett lőni a területére.

Az elkövetkező századokban további hanyatlást ért meg a vár, a 18. században már „romeltakarítás” folyt a területén, Csupán a 20. században kezdődött el a rehabilitációja, amikor István halálának 900. évfordulójára Gerevich Tibor vezetésével 1934-ben kezdetét vette a palota maradványainak feltárása, míg a helyreállítást Lux Géza tervezte.

„Csaknem negyven éve dolgozom a várnál, s örülök, hogy mind több és több látnivalót mutathatunk annak, aki eljön hozzánk” – mondta Horváth Béla. „A magyar történelem sajátossága a folytonos pusztulás és megújulás. Évszázadokon át egymás fölé épültek itt a falak, s meggyőződésem, hogy mindegyik korszakot meg kell mutatnunk a látogatóknak.”